A kardról A fegyverboltokban és kés-szaküzletekben a történelmi kardok mellett mindenki megtalálja a katanát, a szamurájok kardját is. Ezek a kardok túlnyomó részben gyárilag, nagy példányszámban előállított katanák, amelyek tetszetős külsejük, szép szerelékük és csillogó tokjuk ellenére sem minősülnek „valódi“ kardnak, abban az értelemben, ahogyan azt régebben tartották. A toledói pengékhez hasonlóan ugyanez a helyzet a budo-shopokban kapható, szériagyártással készülő gyakorlókardokkal – még akkor sem, ha rajta van a „made in Japan“ –, amelyek főleg könnyű alumíniumötvözetek. Hogyan készül tehát egy kard, mi különbözteti meg gyenge utánzataiktól? A kard elkészítéséhez három dolog szükséges: – kardkovács; – anyag, amelyből a kardot kovácsolja; – az a tény, hogy tulajdonosa mire fogja azt használni. A kardkovácsról A feudális Japánban minden szamurájnak volt egy kardkovácsa, akinél kardjait készíttette, javíttatta – nagyjából úgy, ahogy ma mindenkinek van „kezelőorvosa, gyógyszerésze“. Az sem mindegy, hogy kinek készül a kard: az elkészült katana tulajdonosához kell, hogy passzoljon méretben, súlyban és a kard nem mérhető tulajdonságaiban is. Szerepet játszik az is, hogy a kardnak mi lesz a későbbi feladata: családi kard, iaido-kard, harci kard vagy vágó kard lesz belőle. A kardkovács mielőtt nekifogna a kard elkészítéséhez, komoly áldozatot hoz: kívül és belül megtisztul (misogi), tiszta ruhát ölt és ráhangolódik arra, hogy a durva anyagot nemessé tegye, hogy kemény fizikai munkával pengét kovácsoljon belőle. A tettek ember ő, akinek ütései életerőt sugároznak a vasba és ezen keresztül az egész világba. Ez az ember nem magyaráz, beszél feleslegesen, nem „japánoskodik“. Teszi a dolgát erőteljesen, egyenletesen, tisztán és egyszerűen – ettől lesz a penge is tiszta és egyszerű, mely azonban a legkeményebb páncélt is átvágja. Az eddigiek képezik a folyamat „testét“. A kardkovács mester – keze alatt mestermű születik. Ha nem lenne az, kardja silány fércmunkaként senkinek sem kellene. Ahogy a harcművészetekben, a hagyományos kézművességben is, a tanoncnak a mestere adja át azt a tudást, amely a kardkészítőt az anyag és az eszköz értőjévé teszi. Átadja azt a szellemiséget, amely aztán lelkében a „bölcsek kövévé“ kristályosodik. Munkája alatt a kovács – aki nem tömegterméket gyárt – egy kis részét is „belekovácsolja“ az anyagba, magából is ad valamit. Jellemét isteni erővel tartja a vas fölött, hite az élet védelmezésére szólítja a készülő kardot. Ez lehel életet a halott fémbe, amit embernek ajánl az iste- nek előtt. A kardba munkált hit teszi lehetővé későbbi tulajdonosa számára, hogy lelkének erejével irányítsa kardját. Összefoglalva, ismét csak három dolog kell egy jó kard elkészítéséhez: test, szellemiség és hit. Minden embernek erre a háromra van szüksége ahhoz, hogy beteljesítse sorsát, hogy bölcscsé váljon, hogy lelkét ezen a földön mannával táplálja. A kard sorsáról Miután elkészült a penge, a kovács a kard nyelében húzódó csonkba beleüti saját pecsétjét is. Ez alapján lehet az egyes kardkovács mesterek műveit egyértelműen azonosítani. A kardot vagy a kovács vagy egy magasabb rangú személy – pl. egy harcművész mester – adja át, aki vagy tanítványának készíttette, vagy ezzel az igen becses ajándékkal akar megtisztelni valakit vagy valamit (pl. egy szervezetet, egy családot). Ha egy kardkovács kardot készít valakinek, az igen nagy megtiszteltetés, és bár számunkra az ekkor fizetendő „jelképes“ összeg is igen magas, mégsem tekinthető vételárnak. Egy ilyen kardot kerülő úton nem lehet venni! Az ajándékozáshoz vagy a kard készítőjétől vagy az ajándékozótól származó oklevél, nem egyszer az átadást megörökítő fénykép jár. Az, aki egy ilyen meglehetősen drága kard tulajdonosa, és nem tudja megnevezni a kardkovácsot vagy a mestert akitől a kardot kapta, nem egyéb, mint „egy paraszt, aki lopta a kardját“! A kardnak járó tiszteletről Mondom, mert így igaz: a legjobb kardnak sincs lelke! Lelke a kovácsmesternek van, aki hittel, szellemiségével és teste izzadságával azt megmunkálta, lelke a szamurájnak van, aki azzal harcol. Van viszont a kardnak teste (anyaga), szellemisége és hite, mely szintén a kovácstól ered, de használója erősíti. A kardot régen is tisztelték és ma is tisztelik: meg is hajolnak előtte. Ez a tisztelet azonban nem egy kultikus tárgynak, egy szép díszkardnak, egy olcsó, személytelen utánzatnak szóló cirkuszi rituálé, hanem a kard készítője, a mester – akitől kaptuk – vagy a család, klán – ahova tartozunk – előtti tiszteletadás, amit a kard szimbolizál. Ha pénzért jutunk bármilyen kardhoz, az előtte való hajlongás üres formalitássá, tartalom nélküli etiketté, rutinná silányul. A kardot a meghajlás mellett egy másik dolog még jobban megtisztel: az, ha úgy használjuk, ahogy egy kardot használni kell! Mert mi a szerepe egy kardnak? Vagy családunk védelmezője vagy egy olyan fegyver, amely megvéd bennünket a csatában. Ha viszont csak egy dísztárgy, mi értelme bohóckodni előtte? Ma nagyon sok olyan embert ismerek, aki hitvány minőségű, eredetét nem bizonyított díszkard előtt hajlong mágikus, rituális mozdulatokkal – miközben fogalma sincs arról, hogy mit is tesz – majd pedig engem, Szabó Andrást szidalmaz, mert nem hajolok meg csak a családot, klánt védelmező illetve a harcedzett, „csatát megjárt” kard előtt. A szamurájról Az igaz szamuráj kezében a kard nem öl, hanem életet ad, nem pusztít, hanem rendet vág. Az ilyen ember az állandó gyakorlatozástól testileg felkészült, edzett volt. Tudott írni, olvasni, szelleme képzésére törekedett, szellemiséggel rendelke- zett. De ami igazán kiemelte őt, az a hite volt. Hitt a feltétel nélküli szeretetben és a vele járó tiszteletben, hitt az erkölcsi tanokban és az egyenes útban, hitt az adott szó igazában és a hűségben. Hitét életével, életmódjával, személyiségével és tetteivel támasztotta alá... Mai lehígult „szamuráj-világunkat“ főleg az alumínium-, spiáter-, fa- vagy a legsilányabb vaskardok jellemzik. Sajnos ehhez igazodik az ember is, aki a kardot fogja, Jellemző rá, hogy tudása ugyanúgy nem valós, mint ahogy a kardja sem. Elfelejti, hogy a szamuráj tudása a harcból, a csatából származik. Elfelejti, hogy azt, hogy hogyan kell az élet minden területén emberhez méltóan helytállni, nem könyvekből, enciklopédiákból lehet megtanulni. A szamurájt az élet próbái és nem az üres formák edzik harcossá. Azt, hogy ma nem tudjuk szeretni embertársainkat, még megértem, hiszen mi magunk sem vagyunk szeretetreméltóak. De ha a tiszteletet sem tudjuk megadni egymásnak, akkor viszont nagy baj van. És sajnos nagy baj van! Sajnálattal tapasztalom, hogy mesterek sem adják meg egymásnak a tiszteletet, sőt, megpró- bálják egyre jobban befeketíteni a másikat. Sokan arra használják kezdő tanítványaikat, hogy más stílusok mestereit kritizálva, leszólva képviseljék mesterük tiszteletlenségét. De befejezésül térjünk viszsza a kardhoz! Kardunk legnagyobb tisztelete, ha nem lepi be a rozsda, ha nem vásári mutatványokra használjuk. Ha nem kerül idegen kézbe. Ha végre megértjük, hogy a kard egy rend- kívül személyes eszköz, amely környezetünket, családunkat, klánunkat, hazánkat és a saját életünket hivatott védelmezni. Jó lenne, ha megtanulnánk végre saját kardunkról szólni, saját kardunkkal gyakorolni, és ha kell, harcolni! Szabó András iaido kenshin

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés