Szó szerinti jelentése „a harcos útja”. A szamurájok (bushi és bujutsu) erkölcsi kódexe, viselkedésbeli előírásaik gyűjteménye. A harcos szamuráj-osztály különböző iskolákban (ryu) sajátította el a harc mesterségét (bujutsu). Itt a technikai kiképzés mellett szigorú erkölcsi nevelésben is részesültek, amely kialakította a szamuráj-kaszt viselkedési normáit. A szellemi aszkézis szigorú módszereivel rendkívül magas szintre fejlesztették az önfegyelem, önfejlesztés és az önmegtartóztatás erényeit.

A bushido szakaszai
Bushido a Tokugava-időszakban
Bushido az újkorban



A bushido szakaszai
A bushido fejlődését, amely mindig szorosan kötődött a harcmesterség (bujutsu) fejlődéséhez, három szakaszra lehet osztani :
1. A bushido kezdeti korszakai a Kamakura-időszakban vívott Gempei háború idejére (XII. század) nyúlnak vissza. Ekkor még főként a sinto hatása alatt állt, s a bushido helyett a Kyuba no michi (az íj és a ló útja) kifejezés volt használatos. A technikai készségek fejlesztése (bujutsu) nagyobb szerepet kapott, mint a szellemi út (do). A legtöbb ryu alapformája ekkor alakult ki.
2. A bushido reformja a Tokugava-időszakban (1603-1868) kezdődött a zen és a konfucianizmus hatására. Ezek a szellemi áramlatok a bujutsut fokozatosan budóvá változtatták, s a szamuráj életvitelében egyre meghatározóbbá vált a szellemi képességek fejlesztése.
3. A Meidzsi-restauráció (1868) után a bushido ismét jelentős változásokon ment keresztül. A szamuráj-kiváltságok számos ősi elemét törölték, s a Samurai Bushido, amely főként a sogun és a daimyo katonáinak szabályzata volt, majd a hatamotójé is, a Meidzsi-restauráció után Japán általános társadalmi életfelfogásának alapjává vált.

Bushido a Tokugava-időszakban (1603-1868)
A bushido csak a XVII. század kezdetétől vált a szamurájok kötelező erkölcskódexévé, amelynek alapjául egy régebbi korszakból származó, soha írásba nem foglalt harcos kódex szolgált, a Kyuba no michi („Az íj és a ló útja”). A bushido kifejezés csak a konfuciánus tudós, Yamaga Soko (1622-1685) írásainak elterjedésével vált használatossá. Első írásos változata a „Buke Shohatto” volt, amelynek lejegyzését Tokugava Ieyasu (1542-1616) sógun rendelte el, címe magyar fordításban a „Szamurájok törvénygyűjteménye”. A szamuráj-irodalom további jelentős művei a „Koyo gunkan”, a „Budo shoshinshu” és a „Hagakure”.
A Tokugava-időszak kezdetén körülbelül 500.000 szamuráj élt Japánban. Viselkedési kódexüket egyrészt a különböző iskolák (bujutsu és ryu) elöljárói (iemoto), másrészt különböző szellemi áramlatok alakították, amelyek közül a legjelentősebbek a sinto, a zen és a konfucianizmus voltak. A sinto a harcos jelleget hangsúlyozta (yamato damashi, yamato kokoro és heijo shin kore michi), a konfucianizmusból az erkölcsi normák (gojo – az öt erény és gorin – az öt erkölcsi elv), a hagyománytisztelet és a feljebbvalókkal szembeni hűség (chugi) elemeit emelték át, míg a zen az Én teljes uralmához és a rendíthetetlen nyugalom eléréséhez vezető utat tanította. Ebből a három szellemi forrásból született az a sajátos ideológia, amely napjainkig meghatározza a japán jellemet. Ez a szellemiség magáévá tette a szamurájok alapvető erényeit: az igazságérzetet (giri) és becsületességet (bushi no ichi gon), bátorságot (yu), a halál megvetését (enryo), minden élővel való együttérzést (bushi no nasake), emberséget (jin), udvariasságot és az etikett tiszteletét (reigi), nyíltságot (makoto), a feljebbvalók iránti abszolút hűséget (chugi) és végül a saját név és a klán becsületének megvédését. Később egyszerűsödött a rendszer és a következő erények (gishi) voltak fontosak: giri (kötelességtudat), shiki (határozottság), ansha (nagylelkűség), fudo (kitartás), doryo (nemeslelkűség) és ninyo (emberség).
A bushido soha nem vált hivatalos vallássá, nem foglalták írásba, mint kötelező érvényű erkölcsi törvények gyűjteményét, és nem tanították egységes rendszerként. Mégis elsőrangú szerepet játszott Japán kulturális, társadalmi és politikai fejlődésében. Annak ellenére, hogy elvei kezdettől fogva érdekellentétben álltak a császári hatalommal (tenno), mivel előírta a feltétlen hűséget a közvetlen hűbérúrral (daimyo) szemben, megszilárdította a harcos osztály (szamuráj) hatalmát, és végül a császárt politikai tehetetlenségre kényszerítette. A harcosok tekintélyre és hatalomra tettek szert és uraikkal (sógunátus) évszázadokig meghatározták a japán történelem alakulását. Csak a Meidzsi-korszakban, a sógunátus intézményének megszüntetésével állt helyre a császár és a harcos-osztály közötti békés viszony.

Japán három fő szellemi irányzatából a bushido a következő eszméket tette magáévá, s teremtette meg belőlük saját ideológiáját:
– Sinto: A sintoizmus a tiszta tudatot (makoto), a kötelességérzetet (giri) és a hűséget (chugi) tette a szamuráj-értékrend részévé. Alapvető elvárás volt a tennóval, a sógunnal és a daimyóval szembeni hűség. Vitás kérdések esetén a közvetlen hűbérúr szava volt irányadó. Az ősök tisztelete (yamato damashi) és a patriotizmus (yamato kokoro) is a sintóból eredő értékek, amelyek a legutóbbi időkben sokszor a japán nacionalizmus elharapódzásának forrásai lettek.
– Zen: Az elkerülhetetlen elviselése, a minden helyzetben megnyilvánuló erőteljes koncentráció (iwao no mi), a rendíthetetlen nyugalom megőrzésének képessége kritikus helyzetekben, és a halál elfogadásának elvei a zenből származnak. A harcos osztály számára a zen tanításait tartották a legmegfelelőbbnek. A félelem legyőzése, az élet és halál fogalmainak megsemmisítése, és a felkészültség a harcban való halálra is a zen filozófiáján alapul. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a szamurájok megvetették az életet. A zen filozófia a hindu vallással ellentétben egy kifejezetten életigenlő magatartást tanít. A szamurájok halálmegvetése (enryo) a zen filozófiáján alapszik, amely szerint a halál nem az élet ellentéte.
– Konfucianizmus: a konfuciánus tételekből az elöljárókkal, a klánnal és a családdal szembeni hűség (chu), a tisztelettudó viselkedésmód (gi), az érzékenység (yin), az udvariasság (rei), a nyíltság (shin), a bölcsesség (chi), az igazságosság (gi) és a szokások, normák tiszteletben tartásának erényeit foglalták a szamurájok kódexébe. A konfucianizmus hatására a szamuráj a megbecstelenítéstől való állandó rettegésben élt. A szepuku gyakorlata erre vezethető vissza.
A szamurájok szellemiségét a modern korban először a japán Nitobe Inazo próbálta megismertetni a nyugati világgal, régi erényeiket három fő pontban foglalta össze: chi (bölcsesség), jin (egyetemes szeretet) és yu (bátorság). Más írók szerint a bushido legfontosabb erényei a giri (kötelességtudat), chugi (hűség), shiki (határozottság), ansha (nagylelkűség), fudo (állhatatosság), doryo (nemeslelkűség), ninyo (emberség) és yu (bátorság). Mivel a bujutsu iskolái (ryu) eltérő szellemi irányzatokból merítettek (sinto, konfucianizmus, zen vagy az ezoterikus mikkyo), felfogásuk több tekintetben különbözött egymástól. Amit azonban minden iskola hangsúlyozott, az a giri, a feltétlen kötelességtudat, a chugi, a hűbérúrhoz való korlátlan kötődés, és az enryo, a halál megvetésének erényei voltak.
A bushido másik fontos vonása annak a szellemiségnek a továbbadása volt, amelyet a konfuciánus iskola bunbu ichi, a zen iskola furyu a sinto pedig a „mono no aware” kifejezéssel jelölt. A konfuciánus bölcselők (seijin) tanítása szerint „a bun (szellemiség) az az erő, amely kiegészíti a bu oldalt (harcművészet)”. Legnagyobb mértékben azonban a zen mesterek (roshi) tanításainak hatására vált a bujutsu (harci technika) budová (a harcos útja). A „Budo Shoshin shu”-ban olvasható: „Aki csupán nyers erővel rendelkezik, nem érdemli meg a szamuráj nevet. Egy szamurájnak a tudományokban is jártasnak kell lennie, szabad óráit a költészet gyakorlásának és tanulásának, a teaszertartás megértésének kell szentelnie”.

Bushido az újkorban
A mai ember számára nehéz átlátni a bushido értékrendszerét, annál is inkább, mivel az klánonként eltérő volt. A középkori harcos nemzedék (szamuráj) egy egész nép eszményévé vált, amelynek becsületfogalma, saját magával szembeni elfogulatlansága és felülmúlhatatlan önuralma ma is jelen van a japán társadalmi, kulturális és politikai magatartásában. A bushido szellemisége tehát ma is él Japánban, és némelyek szerint hatása erősebb, mint valaha.
A bushido évszázadokig a szamurájok nevelésének fő irányelve volt. A szamurájok elsősorban azonban harcosok (bushi) voltak, ezért a szellemi képességek fejlesztése szorosan összekötődött különböző harctechnikák gyakorlásával (bugei, később bujutsu), amelyek alapvető célja a gyilkolás volt. Csak évszázadok múltán – a zen térnyerésével – változtak meg a harctechnikák alapvető céljai, s a szamurájok harci módszerei magukba fogadtak filozófiai eszméket is. A gyilkolás harcművészetéből (bujutsu) lassanként kialakult a harcos útja (budo).

A bushido szerteágazó szabályrendszerét az újkorban megpróbálták egy egységes, közérthető formába foglalni. Eszerint a Bushido-kódex alapját öt fő követelmény képezi, amelyek mindegyike több erkölcsi fogalmat tartalmaz:
– Hűség (chugi), három fő irányelvvel: (1) az uralkodóval szembeni hűség és a haza szeretete, (2) a szülők és testvérek iránti tisztelet, (3) szorgalom.
– Udvariasság (reigi), három fő irányelvvel: (1) mélységes tisztelet és szeretet, (2) szerénység és (3) az etikett betartása.
– Férfiasság, négy fő irányelvvel: (1) bátorság, (2) keménység és hidegvér, (3) türelem és kitartás és (4) talpraesettség.
– Igazságszeretet (makoto), három fő irányelvvel: (1) nyíltság és őszinteség, (2) önérzet és (3) méltányosság.
– Igénytelenség, két fő irányelvvel: (1) egyszerűség és (2) tisztaság.

forrás: aranyhegy.com
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés